Március 15-höz közeledve érdemes megvizsgálni, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Pécsett okozott-e vérfürdőt. Óriási mészárlás szerencsére nem volt, de egy csatát mégis vívtak a helyiek a császári csapatokkal. Esélyük nem volt győzni, de legalább néhányan feláldozhatták magukat a magasztos eszmékért.
Mivel akkoriban telefon és internet nem volt, Pécsett csak 1848. március 18-án szereztek tudomást arról, hogy három nappal azelőtt Pesten talpra ugrott a magyar. A hírt az itteniek egy Pestről Mohácsra hajón érkezett kereskedőtől tudták meg. A közrend fenntartása érdekében polgárőrséget szerveztek, de ezt gyorsan követte a hatékonyabb nemzetőrség. Április 2-án tettek esküt a főtéren a nemzetőrök, s a fegyvereiket az eszéki várból hozták.
A fegyverek drágák voltak, ezért a polgárok gyűjtést rendeztek. Volt olyan pécsi család, amelyik a jegygyűrűinek kivételével valamennyi ékszerét felajánlotta a nemzetnek. Így lesz a kecses arany nyakláncból gyilkos ólom lövedék.
A császárhű Scitovszky püspök kénytelen volt a székesegyház hatalmas, ezüst gyertyatartóját is átadni a gyűjtőknek, annyira félt a népharagtól. Jellemző, hogy az akkori összeírásban szerepel egy szegény asszony által adományozott ezüst evőkanál is. Ilyen könnyfacsaró lelkesültség mellett meg lehet érteni a püspök óvatosságát.
Hiába volt azonban a nagy készülődés, dél felől megverhetetlennek tűnő hadsereg lépte át a határt. A magyarok ezért taktikai hátrálásba kezdtek és nem bocsátkoztak harcba Pécsett. Szeptember 24-én érkezett a városba Róth császári tábornok vezényletével Jellachich egyik horvátok alkotta seregrésze. A katonák, akik addig végigrabolták Baranyát, ezúttal önmérsékletet tanúsítottak, látva a lakosság komor, vészjósló nyugalmát. Egy nap múlva el is hagyták a Mecsek felé a várost, még utóvédet sem hagytak Pécsett.
Október 11-én érkezett vissza a sereg, de ekkor már rongyosan, mezítláb, hiszen Ozoránál vereséget szenvedtek és letették a fegyvert. Pécsre tehát mint foglyok tértek vissza. A magyar kormány nagylelkűséget gyakorolt a horvátok felett, mindannyian szabadon távozhattak szülőföldük felé, sőt még élelmet is kaptak, hogy ne kelljen rabolniuk hazáig.
Váltakozó hadiszerencsével a szabadságharc folyt tovább, s 1849. január 30-31-én újra bevonultak a császáriak Pécsre. A csekély számú nemzetőrség Mohácsra távozott. Úgy vélték, nincs értelme harcolni, az ágyúk ellen kaszával nem lehet hadakozni. Nugent táborszernagy, a császáriak vezetője a biztonság kedvéért összeszedette a pécsieknél található fegyvereket. A fennmaradt jegyzék szerint rengeteg régiséget, török kori kardokat szolgáltattak be a helyiek, amikkel tényleg nem lehetett volna lenyomni az osztrákokat. Egy múzeumot azonban alapozhattak volna rá.
Ezekben a napokban a Szigeti városrészben egy osztrák lovas felgyújtott egy istállót, a tovaterjedő tűz az egész nyugati városrészt elpusztította. Az osztrákok persze nem a vétkest büntették meg, hanem a város vezetőségét hibáztatták, mert szerintük az oltás késleltetésével akarták a katonai megszállás nyugalmát megzavarni.
A forradalmi csapatok azonban 1849 nyarára körbefogták Pécset és a császáriaknak ezúttal a talaj kezdett el égni a talpuk alatt. Június 7-én a budai temetőben (ez a mai Balokány tótól nyugatra, a Kodály Központ és a Tudásközpont helyén volt) egy császári katona temetésén puskalövés hangzott a közelből. Az osztrákok úgy megijedtek, hogy a koporsót beleejtették a sírgödörbe és a belvárosig szaladtak, ahol már riadóztatták a helyőrséget. Kiderült, hogy a bonyhádi honvédek már a Budai vámig merészkedtek, onnan rémisztgették a császáriakat. Eközben Hosszúhetényben, Turonyban, Szalántán, Garéban és Belvárdon voltak összecsapások, vagyis a Kossuth kutyák már a spájzban csaholtak.
A városparancsnok nem akart bekerítve csapdába kerülni, ezért a teljes helyőrséggel elvonult Szalánta irányába, hogy szétverje az ott gyülekező nemzetőröket. A biztonság kedvéért még megüzente a pécsi városházára, hogy senki se örüljön, a lázadók szétkergetése után visszajön és rendet vág Pécsen is.
Három napig, június 12-15 között szabad volt Pécs, ünnepeltek is bőszen a polgárok és még a püspök is elszelelt a városból, mert ez már tényleg megviselte a császári udvarhoz hű lelkét. Egy kanonok visszaemlékezései szerint azonban Scitovszkyt Nagykanizsánál elfogták és csaknem felkötötték, csupán a nála lévő értékek átadásával tudta megmenteni az életét. Kirabolták, nincs ezen mit szépíteni.
Június 14-én már tudták a pécsiek, hogy az osztrákok visszafelé tartanak, ezért a város körül több helyre őrséget állítottak. Másnapra aztán megérkezett a császári sereg, reggel héttől kilencig zúgott a város összes harangja a veszélyre figyelmeztetve. Az ellenség Siklós felől érkezett, a védők az egykori Vashámornál, a ma már szintén nem működő Bőrgyár területén várták a támadást.
A támadók nem sejtették, hogy csak néhány ember barikádozta el magát a vízfolyás és a kőhíd mögött, ezért ágyúzni kezdték a várost. A korabeli Nádor Szálló és a Városháza is több találatot kapott. A visszaemlékezések szerint 250 ágyúlövés dördült el, ebből 82 lövedék hullott a városra, a többit a búzatáblából és a Vashámor körzetéből lövöldöző honvédek kapták.
Burghardt György, egy hétgyermekes, huszonkilenc éves pécsi polgár vezette az ellenállást. Jellemző a túlerőre, hogy mire a császáriak elérték a Vashámort, már csak ő, és egy hosszúhetényi szolgalegény védte a várost, a többiek elestek vagy elmenekültek. A csata végére elfogyott a lőszer, Burghardt pedig egy vasdoronggal aprította az ellenséget. Öten gyűrték le. A támadók gyorsan hadbíróságot alakítottak és Burghardtot a hosszúhetényi legénnyel együtt helyben kivégezték. A pécsi csata hősét először a Budai temetőben földelték el, majd évtizedekkel később a mai köztemetőben kapott végső nyughelyet. Sírja ma is megvan, márciusban nemzetiszín szalagot kap az emlékező pécsiektől.
Burghardt György (1820-1849) sírja. Hét árva és egy város gyászolta
---
Nem tudni, a csatának hány áldozata volt, feltehetően ők is a már felszámolt Budai temetőben pihentek. Vörös Márton főlevéltáros egy írásában tizenhat halottról tett említést, akik a Vashámornál húzódó csatorna partján lelték halálukat.
1849. október elején még két ember követte őket, ekkor végezték ki Pécsett az eszéki várból megszökött Szilva János és Vertike Gábor honvédeket. Ők Pécs környéki pincékben bujkáltak, amikor egy járőrosztag rájuk talált. Az osztagot vezető tizedest agyonlőtték, négy embert megsebesítettek. Erre a többiek rájuk gyújtották a pincét, így kénytelenek voltak megadni magukat. A korabeli források nem fogalmaznak egyértelműen velük kapcsolatban – még az is elképzelhető, hogy köztörvényesek voltak –, nem tudni, miért is szöktek és bujkáltak. Utólag már mindegy is, megöltek egy ellenséget, ki is végezték őket, tehát hősök.
vérebek
(A fotó forrása: www.nagykar.hu)
A török pécs távlati rajza. A naiv amatőr térképészet szép példája 
