A háborúk, megszállások kihagyhatatlan részei a gyilkosságok. Csak ezt akkor nem úgy hívják, hanem mondjuk hőstettnek. Idővel erre is ki fogok térni - mármint a pécsi hadakozásokra -, de most mégis egy másik hivatalos vérengzésről, a kivégzésekről merengek.
Még mielőtt feltalálták volna az emberi jogi aktivistákat, az évezredek alatt kialakult szokás szerint a városok főtere volt az ítéletek végrehajtásának színtere. Később kerültek a városon kívülre ezek az események. Persze, ha a nyilvánosságot kizárva szerették volna lebonyolítani valami okból a hatalom birtokosai a leszámolásokat, akkor a börtön falai között intézték a dolgot. Pécsett sem volt ez másként évszázadokig.
A Széchenyi tér ma, északnyugat felől nézve
---
Vörös Márton – akinek az élete is egy regény – pécsi főlevéltárosként írta meg A Széchenyi tér regénye című munkáját, amely ezúttal a legfontosabb forrásom. (Pécs, 1963, Pécs MJ Város Tanácsa VB Művelődésügyi Osztálya) A törzsanyag tehát innen származik, a lényeg azonban a következtetések levonásában rejlik, tehát semmi esetre sem követhetek el plágiumot.
Az említett könyvben olvasható, hogy egy királydráma ért véres véget 1393-ban Pécsett. Történt ugyanis, hogy az egyetemet alapító Lajos király, miután kilehelte a lelkét, csak lányokat és marakodó főurakat hagyott maga után. A hatalmasságok Durrazzói Károlyt akarták uralkodónak, miközben az özvegy Erzsébet királyné a lányát, Máriát szánta a trónra. Először Károlyt gyilkolták meg a királyné hívei, majd Erzsébetet ölték meg az ellentábor martalócai. Mivel Erzsébetet támogatta a pécsi Bálint püspök, a másik párt feje, Horváthy János csapataival betört a városba és nagy pusztítást végzett, bár a püspökvárba nem tudtak bejutni.
Később, amikor ismét fordult a kocka, Zsigmond király (Mária férje) elfogatta Horváthy Jánost és Pécsre hozatta, hogy az általa meggyötört városban hajtsák végre rajta a halálos ítéletet. A főtéren egy ló farkához kötötték, s az állatot néhányszor körbehajtották a téren. Arra persze ügyeltek, hogy halálos sebet ne szerezzen az egykori lázadó, mert akkor a második felvonásnak nem lett volna értelme.
Néhány hóhér ugyanis vas csipeszeket forrósított fel tűzön, s az elítélt testéből azzal tépkedtek ki darabokat. (Ezt a szép szokást aztán némileg továbbfejlesztve, kicsivel több mint száz év múltával Dózsa Györgyön is alkalmazták.) Az ítélet végrehajtása alatt zúgtak a város harangjai, arra emlékeztetve mindenkit, hogy amikor még egészben volt Horváthy, legutóbbi pécsi látogatása idejét felgyújtotta a szerzetesek templomait.
Slusszpoénként a szétmarcangolt testet négy darabra vágták és a városfal négy kapuja fölé tűzték. Szép kis városmarketing, mondhatom! Igaz, ez a dekorációs technika már Koppány idejében is bevált, s talán ezért is ragaszkodtak hozzá a művelői.
Az egyik városkaput jelző oszlop napjainkban. Itt fogadta a Pécsre érkezőket Horváthy János egynegyede
---
Hazánk történelmében az utolsó dicsőséges korszaknak tekintett időszakot - három tenger mosta, Mátyás, az igazságos, stb. - a török megszállás zárta le. Az oszmán birodalom ítéletvégrehajtói szintén nem ismertek kegyelmet, de erről majd máskor. Most maradjunk csak a magyar sajátosságoknál!
A megszállók kiűzése után ismét a város főterén hajtották végre az ítéleteket, természetesen a borzalmakra vágyakozó, érdeklődő tömeg előtt. Vörös Márton megemlíti, hogy az 1700-as években évente 6-8 halálra ítélt végezte itt a földi pályafutását. Ez ahhoz képest, hogy abban az időben a pestis a fél várost kiirtotta, nem is túl magas szám. Persze, ez azokat nem vigasztalná, akiket itt küldtek át a másvilágra.
A kivégzések tényleg össznépi szórakozásnak számítottak. Sőt, interaktívvá tették a szertartást, mert az elítélt utolsó imádságaira a nép kórusban felelt, vagy átkozódó asszonyok ordítása közepette vették el a bűnös (bűnösnek vélt) életét.
1822-ben költözött el az intézményesített halál a térről, ekkor három gyilkost akasztottak fel a mai Zsolnay Kulturális Negyed fölötti dombon. Ettől kezdve a Ledina nevet viselő terület lett a kivégzések helye, amelyet a köznyelv sokáig Akasztó dombnak hívott.
A pécsi főtér - amely ma Széchenyi István nevét viseli -, 2010-ben nyerte el mostani arculatát. Remélhetőleg nem lesz újra vesztőhely, bár a történelem útjai kifürkészhetetlenek.
(Más téma. Belegondolt már valaki, hogy a legnagyobb magyar egykor sikeres katonatiszt volt? Tizenhét évig szolgált a seregben, ott volt a győri csatában és a lipcsei népek csatájánál is, igaz, akkor futárként. Vagyis nagyon valószínű, hogy a tér névadója, Széchenyi ölt embert, legalábbis alkalma volt rá pár ütközetben. Visszaemlékezéseiben vajon írt erről?)
vérebek
