A kokárda viselése egykor még halállal is járhatott, ahogyan 1849-ben Pécsett is történt. Ráadásul nem is magyar volt az áldozat, hanem olasz, igaz, náluk is piros-fehér-zöld színű a nemzeti lobogó. Bár, akkoriban Olaszország még nem is létezett.
A korábban már említett, Széchenyi tér regénye című munkájában Vörös Márton leírta, hogy 1849. június 11-én véres esemény játszódott le a főtéren. Ráadásul a megszálló osztrákok nem csak gyilkoltak, hanem a hullát még közszemlére is tették. (Még jó, hogy nem kapták négyfelé, és függesztették ki valahová, mint a középkorban. Nesze neked, nyugati kultúra!)
Történt, hogy az udinei származású, de már évek óta Pécsett élő Giovanni Bressano, magyarosan Bresszán János, kokárdával a szíve felett merészelt grasszálni a városban. A császáriak falragaszokon figyelmeztették a lakosságot, hogy a Kossuthra emlékeztető piros-fehér-zöld jelvényeket mindenki gyorsan felejtse el. Vagyis nem veszik jónéven, ha valaki kitűzi magára a forradalom jelképét.
Giovannit ez különösebben nem zavarta, sőt, amióta Novaránál Radetzky marsall elpáholta honfitársait, dacból még nagyobb kokárdát készíttetett magának. Ez lett a veszte, meg az olaszos temperamentuma. Nem tudta tartani a száját.
Ahol az olasz és az osztrák találkoztak 1849. nyarán
---
A gyászos napon Giovanni a tér felől ment a Ferenciek utcája felé, ahonnan egy osztrák tüzér főhadnagy érkezett. Valahol ott találkoztak, ahol most a földbe mélyesztett, furcsa csorgókút van, a kávéház és a Művészetek Háza között. A tiszt ráordított az olaszra, hogy kapja le magáról a színes rongyot. Erre Giovanni önérzetesen visszakiabált, hogy vegye le, akinek nem tetszik. A császári tiszt nem sokat teketóriázott, ólommal bélelt botjával úgy vágta halántékon az olaszt, hogy az azonnal eszméletlenül esett össze. Ezek után a vérszemet kapott osztrák még taposni, ugrálni kezdett a földön fekvő Giovannin, akinek így a sarkantyújával feltépte a nyaki ütőerét.
Szerencsétlen Giovanni Bressano a helyszínen elvérzett. Az osztrákoknak azonban ez nem volt elég, mert megtiltották, hogy a holttestet elvigyék. Példának szánták a pécsieknek, hogy lássák a rebellis kutyák, hogyan jár az, aki szájalni merészel velük. Még őrszemet is állítottak Giovanni mellé, aki végigunatkozta a napot szótlan őrizetese mellett. Ugyanis 1849. június 11-én már senki sem ment a térre, minden ablakot becsuktak, sőt még a katolikus templomnak használt dzsámi akkori tornyában lévő harang is néma maradt. A pécsiek így tiltakoztak a gaztett ellen és gyászolták a szabadságszerető olasz polgártársukat.
Estefelé eleredt az eső. Ázott az őrszem, ázott a holttest és egy vörös patak indult meg a Főtér sarkából az Irgalmasok temploma felé, hogy hirdesse a császáriak irgalmat nem ismerő zsarnokságát.
vérebek