Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

Vérfagyasztó Pécs

Rajongok Pécsért, bár tudom, hogy itt sem minden fenékig tejföl és nincs kolbászból a kerítés. Sőt, a valóság néha véresen komoly. Gondoltam tehát, összeszedem a vérfagyasztó városi történeteket, hátha érdekel valakit. Tocsogni fogunk és forgatjuk a gyomrokat.

Friss topikok

Lúzerek vagy hősök?

vérebek 2012.03.09. 23:22

Március 15-höz közeledve érdemes megvizsgálni, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Pécsett okozott-e vérfürdőt. Óriási mészárlás szerencsére nem volt, de egy csatát mégis vívtak a helyiek a császári csapatokkal. Esélyük nem volt győzni, de legalább néhányan feláldozhatták magukat a magasztos eszmékért.

 
Mivel akkoriban telefon és internet nem volt, Pécsett csak 1848. március 18-án szereztek tudomást arról, hogy három nappal azelőtt Pesten talpra ugrott a magyar. A hírt az itteniek egy Pestről Mohácsra hajón érkezett kereskedőtől tudták meg. A közrend fenntartása érdekében polgárőrséget szerveztek, de ezt gyorsan követte a hatékonyabb nemzetőrség. Április 2-án tettek esküt a főtéren a nemzetőrök, s a fegyvereiket az eszéki várból hozták.
 
A fegyverek drágák voltak, ezért a polgárok gyűjtést rendeztek. Volt olyan pécsi család, amelyik a jegygyűrűinek kivételével valamennyi ékszerét felajánlotta a nemzetnek. Így lesz a kecses arany nyakláncból gyilkos ólom lövedék.
 
A császárhű Scitovszky püspök kénytelen volt a székesegyház hatalmas, ezüst gyertyatartóját is átadni a gyűjtőknek, annyira félt a népharagtól. Jellemző, hogy az akkori összeírásban szerepel egy szegény asszony által adományozott ezüst evőkanál is. Ilyen könnyfacsaró lelkesültség mellett meg lehet érteni a püspök óvatosságát.
 
Hiába volt azonban a nagy készülődés, dél felől megverhetetlennek tűnő hadsereg lépte át a határt. A magyarok ezért taktikai hátrálásba kezdtek és nem bocsátkoztak harcba Pécsett. Szeptember 24-én érkezett a városba Róth császári tábornok vezényletével Jellachich egyik horvátok alkotta seregrésze. A katonák, akik addig végigrabolták Baranyát, ezúttal önmérsékletet tanúsítottak, látva a lakosság komor, vészjósló nyugalmát. Egy nap múlva el is hagyták a Mecsek felé a várost, még utóvédet sem hagytak Pécsett.
 
Október 11-én érkezett vissza a sereg, de ekkor már rongyosan, mezítláb, hiszen Ozoránál vereséget szenvedtek és letették a fegyvert. Pécsre tehát mint foglyok tértek vissza. A magyar kormány nagylelkűséget gyakorolt a horvátok felett, mindannyian szabadon távozhattak szülőföldük felé, sőt még élelmet is kaptak, hogy ne kelljen rabolniuk hazáig.
 
Váltakozó hadiszerencsével a szabadságharc folyt tovább, s 1849. január 30-31-én újra bevonultak a császáriak Pécsre. A csekély számú nemzetőrség Mohácsra távozott. Úgy vélték, nincs értelme harcolni, az ágyúk ellen kaszával nem lehet hadakozni. Nugent táborszernagy, a császáriak vezetője a biztonság kedvéért összeszedette a pécsieknél található fegyvereket. A fennmaradt jegyzék szerint rengeteg régiséget, török kori kardokat szolgáltattak be a helyiek, amikkel tényleg nem lehetett volna lenyomni az osztrákokat. Egy múzeumot azonban alapozhattak volna rá.
 
Ezekben a napokban a Szigeti városrészben egy osztrák lovas felgyújtott egy istállót, a tovaterjedő tűz az egész nyugati városrészt elpusztította. Az osztrákok persze nem a vétkest büntették meg, hanem a város vezetőségét hibáztatták, mert szerintük az oltás késleltetésével akarták a katonai megszállás nyugalmát megzavarni.
 
A forradalmi csapatok azonban 1849 nyarára körbefogták Pécset és a császáriaknak ezúttal a talaj kezdett el égni a talpuk alatt. Június 7-én a budai temetőben (ez a mai Balokány tótól nyugatra, a Kodály Központ és a Tudásközpont helyén volt) egy császári katona temetésén puskalövés hangzott a közelből. Az osztrákok úgy megijedtek, hogy a koporsót beleejtették a sírgödörbe és a belvárosig szaladtak, ahol már riadóztatták a helyőrséget. Kiderült, hogy a bonyhádi honvédek már a Budai vámig merészkedtek, onnan rémisztgették a császáriakat. Eközben Hosszúhetényben, Turonyban, Szalántán, Garéban és Belvárdon voltak összecsapások, vagyis a Kossuth kutyák már a spájzban csaholtak.
 
A városparancsnok nem akart bekerítve csapdába kerülni, ezért a teljes helyőrséggel elvonult Szalánta irányába, hogy szétverje az ott gyülekező nemzetőröket. A biztonság kedvéért még megüzente a pécsi városházára, hogy senki se örüljön, a lázadók szétkergetése után visszajön és rendet vág Pécsen is.
 
Három napig, június 12-15 között szabad volt Pécs, ünnepeltek is bőszen a polgárok és még a püspök is elszelelt a városból, mert ez már tényleg megviselte a császári udvarhoz hű lelkét. Egy kanonok visszaemlékezései szerint azonban Scitovszkyt Nagykanizsánál elfogták és csaknem felkötötték, csupán a nála lévő értékek átadásával tudta megmenteni az életét. Kirabolták, nincs ezen mit szépíteni.
 
Június 14-én már tudták a pécsiek, hogy az osztrákok visszafelé tartanak, ezért a város körül több helyre őrséget állítottak. Másnapra aztán megérkezett a császári sereg, reggel héttől kilencig zúgott a város összes harangja a veszélyre figyelmeztetve. Az ellenség Siklós felől érkezett, a védők az egykori Vashámornál, a ma már szintén nem működő Bőrgyár területén várták a támadást.
 
A támadók nem sejtették, hogy csak néhány ember barikádozta el magát a vízfolyás és a kőhíd mögött, ezért ágyúzni kezdték a várost. A korabeli Nádor Szálló és a Városháza is több találatot kapott. A visszaemlékezések szerint 250 ágyúlövés dördült el, ebből 82 lövedék hullott a városra, a többit a búzatáblából és a Vashámor körzetéből lövöldöző honvédek kapták.
 
Burghardt György, egy hétgyermekes, huszonkilenc éves pécsi polgár vezette az ellenállást. Jellemző a túlerőre, hogy mire a császáriak elérték a Vashámort, már csak ő, és egy hosszúhetényi szolgalegény védte a várost, a többiek elestek vagy elmenekültek. A csata végére elfogyott a lőszer, Burghardt pedig egy vasdoronggal aprította az ellenséget. Öten gyűrték le. A támadók gyorsan hadbíróságot alakítottak és Burghardtot a hosszúhetényi legénnyel együtt helyben kivégezték. A pécsi csata hősét először a Budai temetőben földelték el, majd évtizedekkel később a mai köztemetőben kapott végső nyughelyet. Sírja ma is megvan, márciusban nemzetiszín szalagot kap az emlékező pécsiektől.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Burghardt György (1820-1849) sírja. Hét árva és egy város gyászolta

---

Nem tudni, a csatának hány áldozata volt, feltehetően ők is a már felszámolt Budai temetőben pihentek. Vörös Márton főlevéltáros egy írásában tizenhat halottról tett említést, akik a Vashámornál húzódó csatorna partján lelték halálukat.
 
1849. október elején még két ember követte őket, ekkor végezték ki Pécsett az eszéki várból megszökött Szilva János és Vertike Gábor honvédeket. Ők Pécs környéki pincékben bujkáltak, amikor egy járőrosztag rájuk talált. Az osztagot vezető tizedest agyonlőtték, négy embert megsebesítettek. Erre a többiek rájuk gyújtották a pincét, így kénytelenek voltak megadni magukat. A korabeli források nem fogalmaznak egyértelműen velük kapcsolatban – még az is elképzelhető, hogy köztörvényesek voltak –, nem tudni, miért is szöktek és bujkáltak. Utólag már mindegy is, megöltek egy ellenséget, ki is végezték őket, tehát hősök.
 
vérebek

(A fotó forrása: www.nagykar.hu)

Címkék: kivégzés 1848 katona ostrom osztrák 1849 vörös márton burghardt györgy szilva jános vertike gábor

1 komment

Robbanás a városházán

vérebek 2012.03.06. 18:13

Pécs belvárosának legnagyobb tömegszerencsétlenségéről már sokan írtak, de mégis kevesen ismerik. Beállok tehát én is a sorba és megemlékezem a robbanásról, amelyben még a polgármester is megsérült. Történt mindez a millennium évében, 1896-ban.

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Az egykori klasszicista városháza. A detonáció a sarok közelében, a mai McDonald’s helyén történt
---
Július 30-án, csütörtökön délelőtt vásározók töltötték meg a teret. Aidinger János polgármester épp a hivatalába igyekezett, amikor az akkori – később épp a robbanásra hivatkozva lebontott – városháza földszintjén működő fűszerkereskedés berobbant. A néhány nappal később megjelenő, országos lap, a Vasárnapi Újság szerint sokan meghaltak és kétszázan megsebesültek. Már az akkori lapok is szerettek túlozni.
 
A detonáció miatt heten költöztek át a másvilágra és harminckilencen sérültek meg. A polgármestert a robbanás ereje messzire dobta, több hónapig lábadozott, ahogyan Ludvig Ferenc tisztifőorvos és több városházi főtisztviselő is. Sokan a lehulló üvegcserepektől sérültek meg, vagy a rájuk boruló vásári bodegák intézték el őket.
 
A robbanás oka Köszl János, fűszerkereskedő kapzsisága és nemtörődömsége volt. Akkoriban ugyanis lőport is árulhattak a vegyeskereskedések, de csupán két kilogrammot tarthattak a boltban. Köszl azonban a megengedett mennyiség százszorosát dugdosta a pult alatt. Mindezek tetejében még szivarozott is.
 
A Vasárnapi Újság említett száma tudni vélte, hogy a kirakatban még tűzijátékok is kellették magukat, amelyek a robbanás hatására sisteregve indultak útnak. Ugyanez a bulvárlap írta, hogy a kereskedő inasa és a boltban vásárló két cselédlány meghalt. A többi áldozat az utcán, a téren vásározók közül kerülhetett ki. A katasztrófát előidéző Köszl János súlyosan megsérült, de túlélte az esetet.
 
Vörös Márton sokat idézett munkájában, A Széchenyi tér regényében az olvasható, hogy Köszl csupán másfél év börtönbüntetést kapott. A szégyen azonban akkoriban még erősebb szerepet játszott a mindennapokban, így Köszl János a szabadulása után elbujdosott Pécsről.
vérebek

Címkék: baleset robbanás széchenyi tér városháza 1896 vasárnapi újság vörös márton köszl jános aidinger jános

Szólj hozzá!

Az ostobaság öl

vérebek 2012.03.03. 14:46

 

A törökök elvonulását követően csak nagyon lassan talált magára Pécs, ahogyan Baranya és az egész ország is. Nem volt elég, hogy az anyagi javakat széthordták a hadak, még a pestis is vissza-vissza tért az életben maradottakat tizedelni. A népek ilyen helyzetben már csak az Istenben bízhattak. Bár inkább a józan eszükben kellett volna, de az nem volt nekik. Talán nem is csoda, ennyi szenvedés után.

 

A babonás szerencsétlenek egyszerűen nem tudták mire vélni, hogy ők keményen dolgoznak, a betegség mégis megöli a szeretteiket. Úgy vélték tehát, hogy ez valamilyen isteni bosszú, vagyis valahogyan ki kellene engesztelni a haragvó teremtőt. A pécsiek arra gyanakodtak, hogy nem lett volna szabad a város falain belülre engedni a katolikus hitűeken kívül másokat, de legalábbis az óhitű rácokat, az izraelitákat és a pogányokat mindenképp ki kell űzni.

 

Vörös Márton, főlevéltáros, A Széchenyi tér regénye című munkájában azonban annak a véleményének adott hangot, hogy a pestis csak ürügyként szolgált. Az ellenreformáció hívei az egyszerű emberek tudatlanságát használták fel arra, hogy a hatalmukat növeljék, a katolikus vallást egyeduralkodóvá tegyék. És itt az uralkodó szón van a hangsúly.

 

1692-ben különösen sok áldozatot szedve tombolt a pestis, így annak lecsendesedése után, húsvét napján végzetes lépésre szánta el magát a város vezetősége. A főtéri templomban – amely mint köztudott, a dzsámi – ünnepélyes fogadalmat tettek, bár maguk sem tudták akkor, hogy újabb halálos ítéletet írnak alá. A város közel kilencszáz polgáráét.

 

A dzsámi ekkor már a jezsuita rendé volt, mint ahogyan a mellette álló épület is, ahol egykor egy bizonyos Csoór Ibrahim élt. Ennek a helyén épült fel később a mai ciszterci rendi iskola, a Nagy Lajos Király Gimnázium.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Ciszterci Rend Nagy Lajos Király Gimnáziuma és a Belvárosi plébániatemplom manapság

--- 

 

A város vezetősége és a polgárok küldöttei, s mindazok, akik befértek a templomba, megfogadták mindenre, ami szent, hogy Pécsre és azokra a területekre, ahová a város joghatósága kiterjed, nem engednek be lutheránust, kálvinistát, unitáriust, zsidót, óhitűt és pogányt. Velük nem hagynak házasságra lépni senkit, aki mégis így tesz, azt kitagadják. Egyúttal rendelkeztek arról is, hogy az nem választható bírónak vagy a városi hatóság tagjának, aki még a beiktatása előtt nem teszi le, vagy nem újítja meg az esküt.

 

Még a budai kamarai hatóság is tiltakozott a kegyetlen pécsi rendelkezés ellen, igaz, ők is inkább csak gazdasági okokból és nem emberiességi megfontolásokból. A pécsiek azonban csak kis kompromisszumra voltak hajlandók. A zsidóknak azonnal menniük kellett, de a rácok áttelepülhettek egy kijelölt helyre. Ezt nevezik a mai napig Rácvárosnak.

 

A város 1704-ig minden évben ünnepélyes keretek között újította meg a fogadalmat a templomban. Ebben az évben azonban beütött a mennykő. Jöttek a kurucok, akik megszálltak a városban. Elvettek ezt-azt, megettek és ittak pár éléskamrányi finomságot, majd ahogyan jöttek, mentek is. Iparkodniuk kellett, mert hamarosan megérkezett a labanc sereg egy Herberstein nevű osztrákkal az élén. A csapatot azonban nem osztrák, hanem rác katonák alkották, akik kissé megdühödtek, amikor a rácvárosiak panaszát meghallották.

 

Az osztrák tisztek rövid időn belül elveszítették a felügyeletet a fosztogató, megvadult katonáik felett, akik véres elégtételt vettek a pécsi rácokon esett méltánytalanságon. Az akkor háromezer főt számláló pécsi lakosság közül kilencszázat lemészároltak, amit lehetett, azt elrabolták, és mivel a fogadalmat a templomban tették az idióta pécsiek, minden egyházi személyt kardélre hánytak. A templomokat és kolostorokat felgyújtották és erre a sorsra jutott a csupán hat évvel korábban felépített városháza is. Magában az épületben is folytak harcok. Fennmaradt egy levél, amelyben egy Kollaneck József nevű határőr-tisztviselő panaszolta el, hogy huszonkét éves fia a városház védelme során esett el.

 

Még rácváros is elnéptelenedett, mert az ott lakók féltek a pécsiek bosszújától és a sereggel együtt elvonultak. Az állatokat elhajtották, a borkészletet megitták, a maradékot kiöntötték, a terményt felégették. A túlélőkre az éhínség várt.

 

A pestis persze a fogadalomtól függetlenül turistáskodott még párszor Pécsett, és feltehetően elégedetten nyugtázta, hogy a helyiek nélküle is megoldották saját kiirtásukat.

 

vérebek

Címkék: széchenyi tér osztrák rác 1704 vörös márton 1692

Szólj hozzá!

Füst, dögszag, szabadság

vérebek 2012.02.29. 13:20

A török elnyomás alóli felszabadulás - ahogyan ez a felszabadulásokkal már lenni szokott - jelentős öldökléssel köszöntött Pécsre. Nem úgy kell ezt elképzelni, hogy jöttek, láttak, győztek a keresztény hadak, hanem hosszantartó, súlyos haláltusát vívott a törökké lett Pécs. Ez az agónia eltartott pár évtizedig, elemésztett rengeteg törököt, magyart, horvátot, bosnyákot és kitudja, miféle népeket. Apokalipszis a legjavából.

Amikor gyöngülni látszott a Török Birodalom, a leigázott népek és az európai hatalmak visszavágó lejátszására készülődtek. 1664. januárjában Zrínyi Miklós és Wolfgang Julius Hohenlohe vezetésével megkezdődött a téli hadjárat, ami valójában az előkészítő csapás szerepét töltötte be egy majdani háborúban. A török utánpótlás útvonalak elvágása volt a fő cél, ezen belül is az eszéki híd felégetése. Eszékre menet azonban útba esett Pécs, és ha már erre jártak a fiúk, akkor megostromolták kicsit a várost. Mindez olyan jól sikerült, hogy amit a törökök meghagytak a középkori városból, azt a keresztény hadak tették végleg tönkre.

Az előőrs január 27-én lerohanta a Szigeti és a Budai külvárosokat, de a védők a Budai kapunál kitörtek és véres összecsapás bontakozott ki. Később megérkezett a főhad és ágyúzni kezdték a várost, amit egész éjszaka folytattak. Reggelre égett minden. Az ostromlók megvárták, amíg szépen elhamvad a város, majd január 29-én egyszerűen átmásztak a megrogyott falakon. A katonák nem nagyon foglalkoztak a püspöki várba szorult védőkkel, azonnal fosztogatni kezdtek a városban. A többször emlegetett Irem kertje című Varga Szabolcs munka szerint nem nagyon válogattak a módszerekben, aki az elüszkösödött romok között védeni próbálta a megmaradt értékeit, azt megölték. Az esztelen ámokfutásnak rengeteg nő és gyermek is áldozatául esett.

Zrínyi és egy nagyobb csapat Eszékre ment, hogy elvégezze a hídrombolást, ami remekül sikerült is nekik, majd ismét visszatértek Pécsre. Hohenlohe folytatni akarta az ostromot, hiszen a püspökvárban lett volna csak igazán nagy a zsákmány. Zrínyi azonban az eddigi veszteségeire és a februári havazásra való tekintettel visszavonulót fújt. Hazafelé még Kanizsát szerette volna bevenni, de itt már kudarcot vallott. Európa extázisban ünnepelt, hiszen senkinek sem sikerült még ilyen mélyen a hódoltság magyarországi területén diadalt aratni. Zrínyit mindenki ki akarta tüntetni, de ő nem fogadott el semmit, inkább az ország teljes felszabadításának tervén törte a fejét. A jutalom ezért is kijárt neki, mint köztudott, még az év novemberében halálra döfte egy sebzett vadkan. Később a vadkant a Habsburgok kitüntették.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A turisták örömére helyreállított északi városfal napjainkban
---

Pécs romokban hevert, s a törökök csak néhol javítgatták ki a védelmi rendszert. Ennek is volt köszönhető, hogy huszonkét év múlva, 1686-ban könnyen el lehetett zavarni a turbánosokat.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az északi városfal másik, a turisták szeme elől elrejtett oldala. Ilyen lehetett az egykori ostrom idején is

---

Az 1680-as évek ismét a káoszról szóltak. A Pécsi Nemzeti Színházban jelenleg is műsoron van Weöres Sándor drámája, amely A kétfejű fenevad avagy Pécs 1686-ban címet viseli. A történelmi panoptikumban felsorakoznak előttünk a korszak nagy vérszívói a szultántól a császárig, akik egyébként csak színleg utálják egymást és csak a hatalmuk fenntartása miatt háborúskodnak. Mindezek tetejében Weöres Sándor bácsi, a nagy sámán még le is buzizza őket, sőt zsidózni is mer. Nem csoda, hogy a létező szocializmus idején Acél elvtárs betiltotta a darabot.

Visszatérve az egykori valóságba, 1686-ban Badeni Lajos az összevont keresztény hadakkal Buda elfoglalása után Eszék felszabadítására indult. Pécs természetesen ismét útba esett. A fő hadtestet azonban megelőzte Makár János kaproncai kapitány, aki 1686. szeptember 22-én 520 horvát és magyar lovassal rátört a városra. Nem kapott erre parancsot, önhatalmúlag intézkedett, valószínűleg a zsákmány vonzotta őt és a katonáit. Ők sem kímélték a nőket és gyerekeket, ráadásul gyújtogattak is.

A törökök elkeseredetten védekeztek és lassan hátráltak a püspökvár felé a rozoga falon keresztül a városba könnyűszerrel betört támadók elől. Óriási veszteséget könyvelhettek el. Van forrás, amelyik szerint csak a mai főposta épületétől a Jókai térig terjedő szakaszon a harcokban ötszázan estek el. Ha ez igaz, akkor patakokban folyt a vér a lejtőn.

Makár csapatai végül elvonultak, majd október 16-án megérkezett Bádeni Lajos és a hatalmas sereg. A törökök meg sem próbálták védeni a várost, ami még megmaradt Makár után, azt bevitték a püspökvárba és felkészültek a végre. A keresztény hadak így harc nélkül vonultak be a városba, s rövidesen elkezdték lőni a várat, aláaknázták a bástyákat és az ivóvízvezetékeket. A vízhiány végül megtette a hatását, a védők megadták magukat. A civilek szabadon távozhattak, a katonákat elhajtották egészen Grácig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Török fej egy helyreállított közkúton az északi városfal közelében

---

A félhold így hanyatlott le a város egéről, hogy a helyét elfoglalja a kétfejű sas. A vérengzés azonban nem ért véget.

vérebek

Címkék: török ostrom zrínyi miklós varga szabolcs 1664 makár jános badeni lajos 1686

Szólj hozzá!

A magyar áfium ellen

vérebek 2012.02.28. 18:07

Pécs török megszállása és megtartása nem csak a mindenkori szultánok agresszivitásán múlt, hanem a már akkor is folyton marakodó magyarokon és az előrelátás teljes hiányától szenvedő európai hatalmakon is. A legutóbbi bejegyzésben említett Varga Szabolcs munka, az Irem kertje pedig még arról is felvilágosít, hogy némelyek már várták a törökök megérkezését. Pécs környékén ugyanis annyira kaotikus volt a helyzet az 1520-40. közötti években, hogy a turbánosok hatalma is jobbnak tűnt az örökös hadakozásnál. A törökök végül jöttek és megtanítottak minket kesztyűbe dudálni.

 
Talán kevesen tudják, hogy az Egri csillagok főszereplője, Bornemissza Gergely Pécsett látta meg a napvilágot a mohácsi csata és Pécs első török felégetésének évében, 1526-ban. A regény is úgy kezdődik, hogy egy Pécshez közeli völgyben, a patakban fürdik két gyerek. Őket Jumurdzsák, a félszemű török kapja el, mert jó pénzt fizetnének a rabszolgavásáron a janicsárnak való fiúért és a háremhölggyé nevelhető lánykáért.
 
Vagyis az embertelenség nem változott sokat a törökök megérkezésével, legfeljebb kiszámíthatóbbá vált. (Gyerekeket ma sem hagyhatunk kószálni magukban az erdőben, nemhogy Jumurdzsák korában!) Aki ellenszegült, az meghalt, aki békétlenséget szított, az meghalt, aki segítette az ellenséget, az meghalt, aki a törökök érdekei ellen tett, meghalt. Egyszerű ez, mint a kerékbetörés!
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Jakováli Hasszán dzsámija. A törökök nem csak romboltak, építkeztek is Pécsett
---
 
Pécsről sokan elmenekültek még a törökök megérkezése előtt, ahogyan a Bornemissza család is tette. Az ebben az időben lelépett családok máshol gyakran kapták a Pécsi előnevet. Vagyis a ma ilyen vezetéknevet viselő honfitársaink elődei javarészt ekkortájt rajzottak ki a nagyvilágba.
 
Az itthon maradottak persze magyarkodtak tovább, vagyis egymást szekálták és jelentgették fel a török kádinál. Mivel a törökök igyekeztek vallási türelmet gyakorolni a megszállt területeken, Pécsett idővel jelentős unitárius gyülekezett jött létre. Persze, katolikusok és a ma reformátusoknak nevezett vallásúak is szép számmal éltek a városfalakon kívül. Bent csak muszlimok és az általuk eltűrt zsidók lehettek.
 
A keresztények a Mindenszentek templomát használhatták. A gond csak az volt, hogy közösen kellett volna ezt tenniük, de erre nem nagyon voltak képesek. Hol a katolikusok szorították ki a többieket, hol az unitáriusok tették ugyanezt. 1565-ben egy református vallású ember kiütötte egy katolikus pap kezéből az oltáriszentséget, majd megtaposta azt. Így vallásgyalázást követett el. A katolikusok addig lobbiztak a helyi kádinál, amíg az a béke megőrzése érdekében kénytelen volt kivégeztetni a meggondolatlan protestánst.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A Mindenszentek temploma. Itt kergették őrületbe egymást a keresztények

---

A reformátusok egyébként is sok galibát okoztak, ezért a törökök simán betiltották a misézést. (Ennyit a szabad vallásgyakorlásról.) Volt azonban egy karizmatikus vezető, bizonyos Toldi Pál, aki mégis összefogta a pécsi gyülekezetet és a Mindenszentek templomának felét elfoglalta, zavarva így az akkori főbérlők, az unitáriusok életét. A törökök nem sokat cicáztak, 1649-ben, a város határában négy lovas körülfogta Toldi Pált és egyszerűen leszúrták.
 
A megszállás vége felé egyre többször törtek a környékre hajdúk, fosztogatva az élelmiszer- és borkészleteket. A hajdúkkal együttműködők természetesen nem számíthattak a törökök kegyelmére. 1652-ben például tizenhét pécsi polgárt húztak karóba a város négy pontján, 1660-ban pedig egy korábbi ferences szerzetest végeztek ki ugyanígy, mert a portyázókat segítette. És még csak ezután következett a felszabadulás, amiben szintén nem volt sok öröme a pécsieknek.
 
vérebek

Címkék: török kivégzés egri csillagok 1526 varga szabolcs bornemissza gergely toldi pál 1652 1660 1649 1565

Szólj hozzá!

Három a török igazság, negyedik a ráadás

vérebek 2012.02.26. 16:15

A törököket gyerekkori olvasmányaim alapján vérszomjas fenevadaknak képzeltem el. Mi tagadás, alaposan szétkapták Magyarországot, hatalmas vidékek néptelenedtek el a hódoltság idejében. Mivel Pécsett 143 évig állomásoztak, feltételeztem, nálunk is mészárszéket rendeztek be. Nem csalódtam nagyot, tényleg irtották, a népet, bár, akik együttműködtek és még fizettek is egy kis baksist, azok megúszhatták.

 
A török hódítóknak negyedik nekifutásra, valamikor 1543. július 20-29. között sikerült elfoglalniuk Pécset, de ekkor annyi vér sem folyt, mint egy jobban sikerült óvodai farsangon. A helyiek ugyanis saját maguk engedték be a megszállókat, mivel az őrség és maga a püspök is elmenekült addigra a városból. Szégyen a futás, de hasznos, főleg, ha minden mozdítható értéket magunkkal lehet vinni. De, ne szaladjuk ennyire előre, hiszen a próbálkozások alatt azért egy kis kaszabolás jutott Pécsre is.
A török pécs távlati rajza. A naiv amatőr térképészet szép példája 
---
 
1526-ban, a mohácsi síkon alaposan elintéztek minket a szultán csapatai. Többek között odaveszett Móré Fülöp, pécsi püspök is az egész bandériumával együtt. Egyes források szerint a pécsi iskola kétezer tanulójának sem kellett többé a könyv felé görnyedve a vizsgákra készülődnie, mert Mohácsnál nemzeti nagylétünkkel együtt szálltak sírba. A nekivadult oszmánok aztán végigrabolták a környéket, Pécset is az útjukba ejtve. A városi polgárság úgy vélte, megkímélhetik a várost a pusztítástól, ha beengedik a törököket. Csak a belső várat, a fallal körülvett székesegyházat védte meg Sulyok István maroknyi vitéz élén, oda nem jutottak be a rablók. Harmadnapra aztán a törökök összeterelték a népet, miután elszedték mindenüket. Szerencsétlen emberek azt hitték, rabszolgának hurcolják őket, de csak legyilkolták mindegyiküket. Ki tudja, mekkora szenvedéstől szabadultak meg így?
 
Varga Szabolcs 2009-ben kiadott munkája, az Irem kertje szerint a várost ért rombolás nyomait még 1543-ig sem sikerült teljesen eltüntetni. Nem is nagyon volt erre lehetőség, mert a magyarok ekkortájt polgárháborúval voltak elfoglalva. Pécs hol Ferdinánd király, hol a királlyá emelt Szapolyai János pártján állt, a gyakori úrcserék idején némi öldökléssel tovább gyengítve saját védelmi képességeit.
 
1529-ben ismét nálunk járt egy kisebb török portyázó banda, akik megint felprédálták a várost, feltehetően újra kihagyva a látogatást a püspöki várban. 1540-ben elhunyt Szapolyai János király, a szultán pedig elérkezettnek látta az időt Magyarország birtokba vételére. Az özvegy királyné, Izabella, Athinay Simon deákot küldte 300 katonával Pécsre, hogy a város a Szapolyai-pártot támogassa Ferdinánd ellenében. A pécsi püspök 1541. márciusában meghalt, így csak az eszéki püspök várnagya, Kákonyi József állt a terv útjába. Ő sem meggyőződésből, hiszen szívesen átadta volna a várat, ha a katonák megkapják elmaradt járandóságukat. Athinay sem szórta azonban a pénzt, nem is volt miből, de a magához való esze megvolt neki. Nem hiába volt deák! Lefizette némi arannyal a kapuőrséget, s amikor Kákonyi épp misét hallgatott, benyomult a várba, felkoncoltatta az őrség makacskodó tagjait, így vette birtokba Pécset.
 
Valamikor 1541. szeptemberében a szultán kicsikart Izabella királynétól egy levelet, amiben kéri Athinay Simont, hogy adja át Pécset a törököknek. Kászim bég ezzel az irattal érkezett Pécs alá, de a deák ekkor már valamilyen okból nem engedelmeskedett a királynénak és sikeresen megvédte katonáival, a város polgáraival és a bemenekült környékbeliekkel a várost. Ez volt Pécs utolsó diadala a történelem viharai során. Vagyis ezek után soha többé nem tudta önmagát megvédeni, úgy mentek keresztül rajtunk a hadak, mint kés a vajon.
 
Szulejmán szultán őrjöngött, Athinay Simonról pedig ma már utca van elnevezve Pécsett. Ez azonban csak utólagos elégtétel szegény Simonnak, mert az ő élete tragikusan alakult. Ferdinánd király hívei elfogták a feleségét és a kisfiát, akiket csak akkor voltak hajlandók elengedni, ha átadja nekik Pécset. A kisfiú a fogva tartás embertelenségének következtében meghalt, míg Simon végül átadta Pécset Váraljai Szaniszlónak, így visszakapta az asszonyát. (Vagyis a cselszövő ellenpárti magyaroknak sikerült az, ami a haddal érkező törököknek nem.) Váraljait gyorsan püspökké tették, de neki igazából már csak annyi dolga maradt, hogy Székely Lukács várkapitánnyal együtt gyorsan összepakoljanak és elmeneküljenek 1543-ban a városból.
 
Az 1543-ban Pécs alá érkező török sereg előtt a polgárok ismét megnyitották a kapukat, de már nem csak a városba, hanem a várba is beengedték a törököket. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a szultán megkímélte az életüket, sőt, hálája jeléül megengedte, hogy a pécsiek maguk válasszák meg új urukat. A pécsiek döntése Kászim bégre esett, aki a korábbi években többször is járt a városban különféle követségek tagjaként, így ismerték őt a helyiek. Vele valóban jó vásárt csináltak, igaz, hogy a főtéren leromboltatta a Szent Bertalan templomot és a helyébe emelte a saját dzsámiját, de legalább jól beazonosítható jelképet adott Pécsnek.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A Szent Bertalan templom helyén emelt Gázi Kászim dzsámi. Ma katolikus templom
---
 
Pécsre a romlás évtizedei után körülbelül száz év viszonylagos virágkor köszöntött, bár főként a törökök szagolták ekkoriban a virágokat. A magyaroknak a trágya jutott. De legalább rendezett keretek között zajlott a terror, tudható volt, hogy milyen magatartást követ a karóba húzás. Tartott mindez addig, amíg a keresztény hadak ismét meg nem jelentek a város körül és újra elkezdődött az össze-vissza való öldöklés. De, ez már egy másik történet.
 
vérebek

 

Címkék: török széchenyi tér ostrom 1526 varga szabolcs 1541 gázi kászim 1529 1543 athinay simon

2 komment

Fejetlen szerelem

vérebek 2012.02.23. 14:21

A szerelem sokak romlását okozta már a világtörténelemben, így Pécsett is szedett áldozatokat ez a kórság. Amióta feltalálták az újságot, a lapok előszeretettel számolnak be a szívügyek miatti gyilkosságokról. A sajtó elterjedése előtti időszakról azonban legfeljebb legendák maradtak fenn ilyen esetekről, tárgyi bizonyíték csak elvétve tanúskodik a szenvedélyek tüzében elkövetett halálos bűnről. Pécsett azonban akadt egy ilyen.

A már sokszor emlegetett Vörös Márton, egykori főlevéltáros számol be A Széchenyi tér regénye című munkájában egy furcsa régészeti leletről. A csontváz, ha nem is bizonyosan, de nagy valószínűség szerint egy olyan nő földi maradványa lehetett, akit a gyilkosa szeretett.

A szerelmi gyilkosságok esetében ez gyakori, bár az elkövető ilyen esetekben bomlott elméjű vagy pillanatnyi tudatzavarban szenved. A pécsi eset azonban talán ebben is kivétel, hiszen a gyilkos, jobban mondva a gyilkosságra parancsot adó racionális okból olthatta ki az általa szeretett lény életét. Elrettentő példát szolgáltatott.

Egy ilyen felvezetés után jöjjenek a szikár tények! 1920-ban a Rákóczi út 21-es számú, Mazali-féle telken kibontották a városfalat a ráépült ház fogságából. Amikor szabaddá vált a középkori erődítés, a munkások egy, a falba utólagosan beépített sírfülkére lettek figyelmesek. A sírban egy női csontváz feküdt, anatóliai arany szövésű selyemmel letakarva. Az évszázadok során a feltételezhetően fiatal nő maradványai és a selyem szinte egyé váltak, így kísérteties eozin fényben csillogott a csontváz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Rákóczi út 21-es számú ház mögötti városfal

---

A török lány gazdag udvartartású helyen élhetett, amit a ruházata bizonyított. Sírjának elhelyezkedése azonban rendhagyó volt, arról nem is beszélve, hogy hiányzott a feje. Nem temették a város többi török lakója mellé, de megadták neki a végtisztességet. Gazdagon bocsátották az öröklét felé, habár fejet nem adtak neki mindehhez. Kérdések sokaságát veti fel ez az eset.

Ha szerették, miért lett holtában egy fejjel alacsonyabb, mint életében volt? Miért tartották a falban, talán annak a kertnek a végében, ahol lakott? Miért kellett ilyen csúnyán végeznie a földi létét élete teljében?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Rákóczi út 21-es számú ház ma

---

Vörös Márton nem csak tudós levéltáros volt, hanem lírai lélekkel megáldott ember is, így ezekre a kérdésekre ő is próbált választ adni. Sajnos semmi támpont nem állt a rendelkezésére, ezért csak a fantáziájában bízhatott. 1956-ban jelent meg Az öttornyú város: elbeszélések Pécs múltjából című kötete, amelyben a város történetének különös eseteit szedte csokorba. Ott szentelt néhány oldalt a fej nélküli lánynak is.

Képzeletében a török szépség egy pasa háremébe tartozott, de segített egy magyar fogoly szökésében. Sőt, nem csak segített a gyaur kutyának, hanem engedte, hogy az megérintse az arcát. Azt az arcot, ami egyébként mindig le volt fátyolozva és szépségében csak a pasa gyönyörködhetett. Az esetet azonban kileste egy eunuch, aki elárulta mindezt az urának. A pasa nem tehetett mást, mint különválasztotta a megszentségtelenített fejet a testtől. A testet otthon – a kert végi falban – tartotta, a bemocskolt fejtől pedig megszabadult. Hódoltságbeli családi erőszak tipikus esete forgott fenn.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fal külső oldala napjainkban

 ---

Vagyis Vörös Márton is arra a következtetésre jutott, mint én, hogy itt bizony szerelemféltésből csaphatott le a bárd a naiv török lány nyakára. Meg persze a fogolyszöktetést sem nézték akkoriban jó szemmel. Bárki is kövesse el az árulást - nincs kivétel -, lakolnia kellett, nehogy követői legyenek. Ez a racionális oka a gyilkosságnak. Így jár, aki nem tudja, merre hány méter. Hol volt akkor még a feminizmus?

vérebek

Címkék: török kivégzés 1920 csontváz rákóczi út vörös márton

Szólj hozzá!

Piros-fehér-zöld halál

vérebek 2012.02.22. 10:23

A kokárda viselése egykor még halállal is járhatott, ahogyan 1849-ben Pécsett is történt. Ráadásul nem is magyar volt az áldozat, hanem olasz, igaz, náluk is piros-fehér-zöld színű a nemzeti lobogó. Bár, akkoriban Olaszország még nem is létezett.

A korábban már említett, Széchenyi tér regénye című munkájában Vörös Márton leírta, hogy 1849. június 11-én véres esemény játszódott le a főtéren. Ráadásul a megszálló osztrákok nem csak gyilkoltak, hanem a hullát még közszemlére is tették. (Még jó, hogy nem kapták négyfelé, és függesztették ki valahová, mint a középkorban. Nesze neked, nyugati kultúra!)

Történt, hogy az udinei származású, de már évek óta Pécsett élő Giovanni Bressano, magyarosan Bresszán János, kokárdával a szíve felett merészelt grasszálni a városban. A császáriak falragaszokon figyelmeztették a lakosságot, hogy a Kossuthra emlékeztető piros-fehér-zöld jelvényeket mindenki gyorsan felejtse el. Vagyis nem veszik jónéven, ha valaki kitűzi magára a forradalom jelképét.

Giovannit ez különösebben nem zavarta, sőt, amióta Novaránál Radetzky marsall elpáholta honfitársait, dacból még nagyobb kokárdát készíttetett magának. Ez lett a veszte, meg az olaszos temperamentuma. Nem tudta tartani a száját.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahol az olasz és az osztrák találkoztak 1849. nyarán

---

A gyászos napon Giovanni a tér felől ment a Ferenciek utcája felé, ahonnan egy osztrák tüzér főhadnagy érkezett. Valahol ott találkoztak, ahol most a földbe mélyesztett, furcsa csorgókút van, a kávéház és a Művészetek Háza között. A tiszt ráordított az olaszra, hogy kapja le magáról a színes rongyot. Erre Giovanni önérzetesen visszakiabált, hogy vegye le, akinek nem tetszik. A császári tiszt nem sokat teketóriázott, ólommal bélelt botjával úgy vágta halántékon az olaszt, hogy az azonnal eszméletlenül esett össze. Ezek után a vérszemet kapott osztrák még taposni, ugrálni kezdett a földön fekvő Giovannin, akinek így a sarkantyújával feltépte a nyaki ütőerét.

Szerencsétlen Giovanni Bressano a helyszínen elvérzett. Az osztrákoknak azonban ez nem volt elég, mert megtiltották, hogy a holttestet elvigyék. Példának szánták a pécsieknek, hogy lássák a rebellis kutyák, hogyan jár az, aki szájalni merészel velük. Még őrszemet is állítottak Giovanni mellé, aki végigunatkozta a napot szótlan őrizetese mellett. Ugyanis 1849. június 11-én már senki sem ment a térre, minden ablakot becsuktak, sőt még a katolikus templomnak használt dzsámi akkori tornyában lévő harang is néma maradt. A pécsiek így tiltakoztak a gaztett ellen és gyászolták a szabadságszerető olasz polgártársukat.

Estefelé eleredt az eső. Ázott az őrszem, ázott a holttest és egy vörös patak indult meg a Főtér sarkából az Irgalmasok temploma felé, hogy hirdesse a császáriak irgalmat nem ismerő zsarnokságát.

vérebek

Címkék: olasz gyilkosság katona széchenyi tér osztrák kokárda 1849 vörös márton giovanni bressano bresszán jános

Szólj hozzá!

Hivatalos gyilkosságok – Tűzzel, vassal, hogyha kell

vérebek 2012.02.16. 15:10

A háborúk, megszállások kihagyhatatlan részei a gyilkosságok. Csak ezt akkor nem úgy hívják, hanem mondjuk hőstettnek. Idővel erre is ki fogok térni - mármint a pécsi hadakozásokra -, de most mégis egy másik hivatalos vérengzésről, a kivégzésekről merengek.

Még mielőtt feltalálták volna az emberi jogi aktivistákat, az évezredek alatt kialakult szokás szerint a városok főtere volt az ítéletek végrehajtásának színtere. Később kerültek a városon kívülre ezek az események. Persze, ha a nyilvánosságot kizárva szerették volna lebonyolítani valami okból a hatalom birtokosai a leszámolásokat, akkor a börtön falai között intézték a dolgot. Pécsett sem volt ez másként évszázadokig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Széchenyi tér ma, északnyugat felől nézve

--- 

Vörös Márton – akinek az élete is egy regény – pécsi főlevéltárosként írta meg A Széchenyi tér regénye című munkáját, amely ezúttal a legfontosabb forrásom. (Pécs, 1963, Pécs MJ Város Tanácsa VB Művelődésügyi Osztálya) A törzsanyag tehát innen származik, a lényeg azonban a következtetések levonásában rejlik, tehát semmi esetre sem követhetek el plágiumot.

Az említett könyvben olvasható, hogy egy királydráma ért véres véget 1393-ban Pécsett. Történt ugyanis, hogy az egyetemet alapító Lajos király, miután kilehelte a lelkét, csak lányokat és marakodó főurakat hagyott maga után. A hatalmasságok Durrazzói Károlyt akarták uralkodónak, miközben az özvegy Erzsébet királyné a lányát, Máriát szánta a trónra. Először Károlyt gyilkolták meg a királyné hívei, majd Erzsébetet ölték meg az ellentábor martalócai. Mivel Erzsébetet támogatta a pécsi Bálint püspök, a másik párt feje, Horváthy János csapataival betört a városba és nagy pusztítást végzett, bár a püspökvárba nem tudtak bejutni.

Később, amikor ismét fordult a kocka, Zsigmond király (Mária férje) elfogatta Horváthy Jánost és Pécsre hozatta, hogy az általa meggyötört városban hajtsák végre rajta a halálos ítéletet. A főtéren egy ló farkához kötötték, s az állatot néhányszor körbehajtották a téren. Arra persze ügyeltek, hogy halálos sebet ne szerezzen az egykori lázadó, mert akkor a második felvonásnak nem lett volna értelme.

Néhány hóhér ugyanis vas csipeszeket forrósított fel tűzön, s az elítélt testéből azzal tépkedtek ki darabokat. (Ezt a szép szokást aztán némileg továbbfejlesztve, kicsivel több mint száz év múltával Dózsa Györgyön is alkalmazták.) Az ítélet végrehajtása alatt zúgtak a város harangjai, arra emlékeztetve mindenkit, hogy amikor még egészben volt Horváthy, legutóbbi pécsi látogatása idejét felgyújtotta a szerzetesek templomait.

Slusszpoénként a szétmarcangolt testet négy darabra vágták és a városfal négy kapuja fölé tűzték. Szép kis városmarketing, mondhatom! Igaz, ez a dekorációs technika már Koppány idejében is bevált, s talán ezért is ragaszkodtak hozzá a művelői.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Az egyik városkaput jelző oszlop napjainkban. Itt fogadta a Pécsre érkezőket Horváthy János egynegyede

--- 

Hazánk történelmében az utolsó dicsőséges korszaknak tekintett időszakot - három tenger mosta, Mátyás, az igazságos, stb. - a török megszállás zárta le. Az oszmán birodalom ítéletvégrehajtói szintén nem ismertek kegyelmet, de erről majd máskor. Most maradjunk csak a magyar sajátosságoknál!

A megszállók kiűzése után ismét a város főterén hajtották végre az ítéleteket, természetesen a borzalmakra vágyakozó, érdeklődő tömeg előtt. Vörös Márton megemlíti, hogy az 1700-as években évente 6-8 halálra ítélt végezte itt a földi pályafutását. Ez ahhoz képest, hogy abban az időben a pestis a fél várost kiirtotta, nem is túl magas szám. Persze, ez azokat nem vigasztalná, akiket itt küldtek át a másvilágra.

A kivégzések tényleg össznépi szórakozásnak számítottak. Sőt, interaktívvá tették a szertartást, mert az elítélt utolsó imádságaira a nép kórusban felelt, vagy átkozódó asszonyok ordítása közepette vették el a bűnös (bűnösnek vélt) életét.

1822-ben költözött el az intézményesített halál a térről, ekkor három gyilkost akasztottak fel a mai Zsolnay Kulturális Negyed fölötti dombon. Ettől kezdve a Ledina nevet viselő terület lett a kivégzések helye, amelyet a köznyelv sokáig Akasztó dombnak hívott.

A pécsi főtér - amely ma Széchenyi István nevét viseli -, 2010-ben nyerte el mostani arculatát. Remélhetőleg nem lesz újra vesztőhely, bár a történelem útjai kifürkészhetetlenek.

(Más téma. Belegondolt már valaki, hogy a legnagyobb magyar egykor sikeres katonatiszt volt? Tizenhét évig szolgált a seregben, ott volt a győri csatában és a lipcsei népek csatájánál is, igaz, akkor futárként. Vagyis nagyon valószínű, hogy a tér névadója, Széchenyi ölt embert, legalábbis alkalma volt rá pár ütközetben. Visszaemlékezéseiben vajon írt erről?)

vérebek

Címkék: kivégzés széchenyi tér horváthy jános vörös márton ledina 1393 1822

Szólj hozzá!