A törökök elvonulását követően csak nagyon lassan talált magára Pécs, ahogyan Baranya és az egész ország is. Nem volt elég, hogy az anyagi javakat széthordták a hadak, még a pestis is vissza-vissza tért az életben maradottakat tizedelni. A népek ilyen helyzetben már csak az Istenben bízhattak. Bár inkább a józan eszükben kellett volna, de az nem volt nekik. Talán nem is csoda, ennyi szenvedés után.
A babonás szerencsétlenek egyszerűen nem tudták mire vélni, hogy ők keményen dolgoznak, a betegség mégis megöli a szeretteiket. Úgy vélték tehát, hogy ez valamilyen isteni bosszú, vagyis valahogyan ki kellene engesztelni a haragvó teremtőt. A pécsiek arra gyanakodtak, hogy nem lett volna szabad a város falain belülre engedni a katolikus hitűeken kívül másokat, de legalábbis az óhitű rácokat, az izraelitákat és a pogányokat mindenképp ki kell űzni.
Vörös Márton, főlevéltáros, A Széchenyi tér regénye című munkájában azonban annak a véleményének adott hangot, hogy a pestis csak ürügyként szolgált. Az ellenreformáció hívei az egyszerű emberek tudatlanságát használták fel arra, hogy a hatalmukat növeljék, a katolikus vallást egyeduralkodóvá tegyék. És itt az uralkodó szón van a hangsúly.
1692-ben különösen sok áldozatot szedve tombolt a pestis, így annak lecsendesedése után, húsvét napján végzetes lépésre szánta el magát a város vezetősége. A főtéri templomban – amely mint köztudott, a dzsámi – ünnepélyes fogadalmat tettek, bár maguk sem tudták akkor, hogy újabb halálos ítéletet írnak alá. A város közel kilencszáz polgáráét.
A dzsámi ekkor már a jezsuita rendé volt, mint ahogyan a mellette álló épület is, ahol egykor egy bizonyos Csoór Ibrahim élt. Ennek a helyén épült fel később a mai ciszterci rendi iskola, a Nagy Lajos Király Gimnázium.
A Ciszterci Rend Nagy Lajos Király Gimnáziuma és a Belvárosi plébániatemplom manapság
A város vezetősége és a polgárok küldöttei, s mindazok, akik befértek a templomba, megfogadták mindenre, ami szent, hogy Pécsre és azokra a területekre, ahová a város joghatósága kiterjed, nem engednek be lutheránust, kálvinistát, unitáriust, zsidót, óhitűt és pogányt. Velük nem hagynak házasságra lépni senkit, aki mégis így tesz, azt kitagadják. Egyúttal rendelkeztek arról is, hogy az nem választható bírónak vagy a városi hatóság tagjának, aki még a beiktatása előtt nem teszi le, vagy nem újítja meg az esküt.
Még a budai kamarai hatóság is tiltakozott a kegyetlen pécsi rendelkezés ellen, igaz, ők is inkább csak gazdasági okokból és nem emberiességi megfontolásokból. A pécsiek azonban csak kis kompromisszumra voltak hajlandók. A zsidóknak azonnal menniük kellett, de a rácok áttelepülhettek egy kijelölt helyre. Ezt nevezik a mai napig Rácvárosnak.
A város 1704-ig minden évben ünnepélyes keretek között újította meg a fogadalmat a templomban. Ebben az évben azonban beütött a mennykő. Jöttek a kurucok, akik megszálltak a városban. Elvettek ezt-azt, megettek és ittak pár éléskamrányi finomságot, majd ahogyan jöttek, mentek is. Iparkodniuk kellett, mert hamarosan megérkezett a labanc sereg egy Herberstein nevű osztrákkal az élén. A csapatot azonban nem osztrák, hanem rác katonák alkották, akik kissé megdühödtek, amikor a rácvárosiak panaszát meghallották.
Az osztrák tisztek rövid időn belül elveszítették a felügyeletet a fosztogató, megvadult katonáik felett, akik véres elégtételt vettek a pécsi rácokon esett méltánytalanságon. Az akkor háromezer főt számláló pécsi lakosság közül kilencszázat lemészároltak, amit lehetett, azt elrabolták, és mivel a fogadalmat a templomban tették az idióta pécsiek, minden egyházi személyt kardélre hánytak. A templomokat és kolostorokat felgyújtották és erre a sorsra jutott a csupán hat évvel korábban felépített városháza is. Magában az épületben is folytak harcok. Fennmaradt egy levél, amelyben egy Kollaneck József nevű határőr-tisztviselő panaszolta el, hogy huszonkét éves fia a városház védelme során esett el.
Még rácváros is elnéptelenedett, mert az ott lakók féltek a pécsiek bosszújától és a sereggel együtt elvonultak. Az állatokat elhajtották, a borkészletet megitták, a maradékot kiöntötték, a terményt felégették. A túlélőkre az éhínség várt.
A pestis persze a fogadalomtól függetlenül turistáskodott még párszor Pécsett, és feltehetően elégedetten nyugtázta, hogy a helyiek nélküle is megoldották saját kiirtásukat.
vérebek
